A meggyújtott gyertyát mindenkor a megújulás szimbólumának tekintették. Az emberek azt hitték, hogy minden baj és nehézség lángjában ég. A fény viszont megszemélyesítette az új életet, az újjászületést. A gyertyákat egykor csak a gazdag emberek kaphatták, különleges alkalmakra tartották őket. Karácsonykor és szilveszterkor mindig gyertyákat gyújtottak. Ez a hagyomány - az otthonok élő tűzzel való megvilágítása - a mai napig fennmaradt.
Az olyan ünnepekre szánt gyertyákat, mint az újév vagy a karácsony, a múltban kézzel készítették és festették. A kézművesek minden képességüket, lelküket és szeretetüket a gyertyák készítésére fordítják. Az ilyen tárgyak mindig nagyon drágák és nagyon értékesek voltak.
Az egyik legenda szerint korábbi gyertyákat tettek az ablak mellé, hogy azokat messziről láthassák mindazok az utazók, akik a csillagukat követik.
Az egyik nyugati hagyomány az újév előtti gyertyagyújtáshoz kapcsolódik. Az ünnep előestéjén a legfiatalabb vendég (vagy a család legfiatalabb tagja) a legidősebbel együtt körbejárta az egész házat, és minden helyiségben sokféle színes gyertyát gyújtott meg.
Az ókorban, szilveszterkor minden régi lámpát (gyertyát, fáklyát, tűzhelyet) el kellett oltani és újakat gyújtani. Ugyanakkor egy ilyen rituálét a szükséges megvilágításra kizárólag tiszta (friss) lángból hajtották végre, hogy a következő évben minden hozzájáruljon az újjászületéshez.
Számos legenda szerint az emberek egy ünnepi éjszakán a csillagokat nézték, és azt hitték, hogy a varázsfénynek köszönhetően képesek lesznek egy új csodálatos világban élni, szebbé, bölcsebbé és erősebbé válni. Éppen ezért egy csillagot rögzítettek a fa tetején, amely egy égi üstököshöz kapcsolódott, és a Menny hírnökéhez, örökké összekötve az embereket és a csillagokat. Az égitestek és az ember egységének megőrzése érdekében az ünnepi fán rengeteg, éjjel-nappal égő pislákoló gyertyát gyújtottak meg. A földi és mennyei fény egyesülésének egyfajta szimbólumai voltak.
